Mesék

Éjszakai szárazság mesék:
1. Mese a Holdról (kisebbeknek)

Este van. Biztosan elintézted a dolgodat a WC-n, és most készülsz elaludni. Leoltottátok a lámpát a szobában és most kellemes félhomály vesz körül. Ilyenkor jólesik befészkelni magad az ágyba, megkeresni azt a kényelmes helyzetet, amiben tested minden pontja ellazul, megpihen. Keress egy jó helyet a két lábadnak, a két kezednek és a fejednek. Aztán csukd be a szemed, és csak hallgasd a mesét, amit mondok neked. Te már tudod, hogy hallja ezt a mesét az Éber Pont és a Záróizom is. És ha ezt meghallgatják, biztosan elhatározzák, hogy ma éjjel már rendesen teszik a dolgukat. Ha valaki, úgy, ahogy te most, csendesen elaludni készül, akkor könnyen tud elképzelni dolgokat. Képzeld most el, hogy valahonnan a mesék világából egy nagy, puha felhő közeledik feléd. Aztán lassan, nagyon lassan leereszkedik melléd. Te pedig képzeletben a felhőre hasalsz. Szinte érzed, ahogy belesüllyedsz ebbe a felhőbe, ahogy körülvesz, ahogy vigyáz rád. Aztán a felhő csendesen ringatni kezd, felemelkedik és halad veled. Ha lenézel a felhőről, látod, hogy egy város fölött repültök. A városban éjszaka van, a házak ablakai sötétek, csak az utcai lámpák világítanak. A téren nem járkál senki. Látod a nagy garázst, ahol a buszok és villamosok alusznak. Még látsz egy autót, amelyik bekanyarodik egy kis utcába, de hamarosan megáll. Elalszik a lámpája és már semmi sem mozdul. Alszik a város és te repülsz tovább a felhővel. Most sötét van körülötted, csak magasan a felhők fölött hunyorognak a csillagok. Ringatózol a felhőn, nézegeted a csillagokat. De aztán lentről furcsa hangokat hallasz, hirtelen nem is tudod, mi az. Fák zizegése, madarak izgatott csivitelése, apró kaffanások, ijedt morgások hangját hozza feléd a szellő. Hiába nézel, semmit sem látsz. Akkor a felhő ereszkedni kezd lefelé. Nem látod, de tudod, hogy egy erdőben vagy. Egy nagy tisztáson. És most már érted a zajokat. "Elaludt a Hold!" - susogják a fák. "Jaj, jaj." - panaszkodik néhány bogárka. "Ha elaludt a Hold, nagyon sötét van, nem találjuk a fa kérgén az alvóhelyünket, hiába szaladgálunk." "Nagy baj, nagy baj!" - mondja a fészek szélén a madármama és madárpapa. "Ha alszik a Hold és nem világít, nem tudjuk megvédeni a fiókáinkat." "Ó, - sóhajt fájdalmasan a kisvirág - ma mindenki rám lép, alig bírom kiegyengetni a száramat. Ha még sokáig nem teszi a dolgát a Hold, akkor lehet, hogy teljesen eltaposnak. Ó jaj - szipogja - úgy félek és olyan szomorú vagyok." "Saját fészkem helyett egy darázsfészekre szálltam" -búgja szomorúan a vadgalamb - "nem akartam semmi rosszat, de össze-vissza csipkedtek a darazsak. Most mindenem fáj és ég. Hogy tehet ilyet a Hold, hogy alszik, amikor világítania kellene?" "Vadásznom kellene - mondja a kis róka - , ha ma sem jutok ennivalóhoz, holnap már sokkal gyengébb leszek. Miért alszol, Hold? Nagyon éhes vagyok, nem érted?" Zsong az erdő, mindenki panaszkodik, mindenki keserű. Csak az öreg sün nem szól egy szót sem. Összegömbölyödött, mint egy labda, és fenyegetően meredeznek a tüskéi szerteszét. Egyszer aztán hirtelen kiegyenesedik. "Csend legyen, csend legyen!" - kiabálja. "Erdő lakói, figyeljetek! A Hold elaludt, és ez nagy baj nekünk. De hiába siránkozunk meg panaszkodunk, attól nem változik semmi. Fel kell ébreszteni a Holdat. Meg kell mondani neki, hogy ilyet nem tehet. Lehet, hog nem is tudja, lustálkodásával milyen bajt csinál." "Igazad van! Fel kell ébreszteni." - hallatszik mindenhonnan. "De ki ébreszti fel" - kérdi a kisvirág. "Úgy gondolom, ez a gyerek menjen." - mondja szigorúan a sün. "Ő nagy és erős, tud beszélni. Csak ő mehet." Bizony ám, az erdő lakói rólad beszélnek. Először kicsit megszeppensz: "Én? De hát hol keressem? Hogyan menjek?" - kérdezed. "A felhőd majd elvisz." -mondja a sün. "És kérlek, ne húzd az időt, indulj máris, mert itt csak nőttön-nő a baj." "Siess, siess!" - susogják a fák, te pedig gyorsan felkapaszkodsz a felhődre. Most a felhő olyan gyorsan száll veled, mint egy rakéta. Amíg repülsz, lehet, hogy van benned félelem, hogyan fogod ezt megcsinálni, de aztán arra gondolsz, annyira megbíztak bennem, nem hagyhatom őket cserben. Igenis, segíteni fogok! Egyszer csak a felhő hirtelen megáll, először nem érted, miért. De aztán meglátod: felhőpaplanjába takarózva, ott alszik melletted a Hold. Ilyenkor, amikor alszik, nem világít, csak fehéresen dereng. De még így is látszik, hogy álmában békésen mosolyog. No, ettől aztán nagyon mérges leszel. Két kezeddel nekifeszülve lökdösni kezded. "Helló, te lusta! Ébredj fel!" De hiába, a másik oldalára fordul és alszik tovább. Összeszeded az erődet, megpróbálod odébb gurítani, lerángatni róla a takarót. Nem sikerül. "Ébredj már, te lusta! Hát téged nem érdekel, hogy milyen bajt csinálsz?" - kiabálod. Már egészen elfáradtál, tehetetlennek érzed magad. És akkor csendesen kérlelni kezded: "Kedves Hold, kérlek, ébredj fel! Ha nem világítasz az égen, nagy baj lesz az erdőben." Erre a Hold csendesen megmozdul. Pipaszár karjait felemelve dörzsölgetni kezdi a szemét. "Mi történt?" - kérdezi. "Elaludtál. Már régen magasan kéne járnod az égen." - válaszolsz. Ekkor aztán teljesen felébred, már egyre erősebb a fénye. Már nem is tudsz ránézni, csak hallod, ahogy suhogva útjára indul, hogy tegye a dolgát. Gyönyörű sárgás fénye bevilágítja a tájat. A felhő lassan visszaindul veled. Már látod az erdőt, ahogy haladsz fölötte. Hallod, ahogy most ezt susogják a fák: "Köszönjük, köszönjük. Nagyon ügyes voltál!" Aztán újra az ágyadban vagy. Aludj jól! És azt kívánom, hogy legyen száraz éjszakád.

-------------  ------------------- ----------------------   --------------------   --------------
Szőrdisznyócska történetek – Éjszaka ország

(Olvasás előtt: Ezt a mesét csak úgy, szórakoztatásképpen meséltem a minap. Aztán leírás közben láttam, hogy ez a mese is a segítésről, az együttműködésről és a leleményes (odüsszeuszi) feladatmegoldásról szól. Hátha segít erre nevelni a gyermekeket.)

A szőrdisznyócskák ma is szép, napsütéses napra ébredtek. Felkelés után máris a konyhába mentek, kinyitották a hűtőt és a Sajttündérnek egy szép ropogós almát adtak az almafájukról, cserébe a mindennapi finom sajtért. Kivették a sajtot, elkészítették a pogácsát, kisütötték és a nagyrészét meg is ették, olyan ínycsiklandó és jóízű volt. A maradék pogácsát néhány szem almával együtt a tarisznyába rakták, friss vizet is raktak a kulacsukba és indultak kirándulni.

Mentek-mendegéltek, először az ismerős réteken, dombokon, völgyeken vezetett az útjuk, majd az utolsó ismerős mező után ismeretlen helyre értek, ahol még sohasem jártak. Ahogy az erre a sosem látott rétre értek, igen szokatlan dolog történt: ahogy felnéztek az égre azt látták, hogy az ég elsötétedett felettük, mintha éjszaka volna – csillagok is fénylettek a sötét égbolton. „Nahát, hirtelen éjszaka lett!” mondták elámulva a szőrdisznyócskák. Akkor eszükbe jutott, hogy valaha hallottak már erről a furcsa helyről régi barátjuktól, a Mindentudó Sárkánytól. Ez Éjszaka ország. Itt bizony mindig éjszaka van, emlékeztek vissza a szőrdisznyócskák. Arra azonban már nem emlékeztek, hogy mióta vagy miért van ez így, és hogy így kell-e lennie. Ahogy így bandukoltak gondolatokba merülve, tücsök ciripelést hallottak. „Hát persze, hiszen a tücskök este szoktak előbújni és zenélni.” Mondták a szőrdisznyócskák. Sétáltak tovább, és a tücsök ciripelés velük együtt haladt – mintha ez az egyetlen tücsök lett volna a réten, ez pedig velük tartott. Lehajoltak hát, hogy megvizsgálják a füvet és megtalálják kísérőjüket. Ahogy lehajoltak és körülnéztek, hamarosan oda is lépett hozzájuk egy kis fekete tücsök, aki meglepetésükre nevükön szólította és köszöntötte őket. Ők illedelmesen, ám meglepetéssel a hangjukban viszonozták a köszöntést. Ezután a kis tücsök egy aranyosan csillogó kövecskét adott át a szördisznyócskáknak, és abban a pillanatban eltűnt. A szőrdisznyócskák lenyűgözve nézegették a fényes kövecskét, forgatták ide, forgatták oda, de nem tudták, mit tegyenek vele. Letették a földre, körbejárták, megfordították, minden oldalról megnézték – valami dolguk biztosan van vele, gondolták. Majd Lila ismét felvette a követ, és mivel más ötlete nem volt, nevetve Donátnak dobta, mint egy labdát. Abban a pillanatban a fényes kőből egy aranyosan csillogó, gyönyörű palota lett, a szőrdisznyócskák pedig ott álltak a bejárata előtt. Cinkosan egymásra néztek: „Ahá, szóval ezt kellett vele tenni!” Elindultak a lépcsőn, fel, a palotába. Bementek a bejáraton és egy hatalmas, csillogó teremben találták magukat. Innen is tovább mentek, egy széles folyosóra, amely szintén aranyban úszott. A folyosó végén balra kanyarodott az út és újabb folyosó következett, ezen is végigmentek. A végén pedig egy hatalmas kétszárnyú aranyajtó állott – ezt kinyitották, és odabent még nagyobb, szinte vakító fényesség fogadta őket. A szőrdisznyócskák becsukták a szemüket és tapogatózva mentek tovább, mert hirtelen bántotta szemüket a nagy fényesség. Egyszer csak valaki megszólította őket: „Nyugodtan nyissátok ki a szemeteket, kedves szőrdisznyócskák, idővel hozzászokik szemetek a nagy fényességhez.” Ők kinyitották a szemüket, kicsit hunyorogtak, majd tényleg egészen megszokta szemük az aranyos ragyogást. Ahogy ezután körülnéztek, ím, a Napot látták a trónon ülni – mert ez a trónterem volt – , Éjszaka ország Napját! Illendőképpen köszöntötték és ámulva csodálták szépségét. A Nap így folytatta: „Nagyon hálásak vagyunk, hogy ilyen leleményesen megtaláltatok minket. Hosszú évek óta senkinek sem sikerült. Amint látjátok, Éjszaka ország Napja ebbe a palotába van zárva, és amíg ez így van, nem is lesz itt nappal soha. Ha azonban még egy kicsit segítenétek, visszaállna nálunk is a nappalok és éjszakák váltakozása, mindenki nagy örömére.” „Persze, hogy segítünk! Mit tegyünk?” kérdezték izgatottan a szőrdisznyócskák. „Menjetek ki a palota elé és tudni fogjátok mit kell tenni.” szólt a Nap. A szőrdisznyócskák tehát végigmentek a folyosókon, a hatalmas termen, le a lépcsőn, és ott álltak a palota előtt. Vajon mit kell tenni – tanakodtak. Gondolkozni kezdtek: „Az egész a tücsökkel kezdődött. Ő követett minket, ő adta át a követ, biztosan ő a megoldás kulcsa. Keressük meg!” így okoskodtak a szőrdisznyócskák, és máris hajolgatva vizsgálgatták a füvet, majd eszükbe jutott, hogy a tücsök egy lapulevél alól bújt elő. Elkezdtek hát a lapulevelek alá kukucskálni. Az egyik alatt végre megmozdult valami – egy katicabogár volt. A szőrdisznyócskák megkérdezték: „Kedves katicabogár, nem tudod merre találjuk a tücsköt?” „Innen a negyedik lapulevél alatt lakik” mondta segítőkészen a katica. A szőrdisznyócskák szépen megszámolták a lapuleveleket: első, második, harmadik, negyedik! Ezt felemelték, és a tücsök bizony éppen ott volt alatta. A tücsök pedig, amint meglátta őket, felugrott Donát vállára és a palota felé mutatott. Együtt elindultak hát, hogy visszamenjenek a palotába. Egyenesen a trónterembe mentek. Amikor beléptek, a tücsök leugrott Donát válláról, odelépett a Naphoz, és amikor megérintették egymást, a tücsök ezüstösen csillogó gyönyörű holdsarlóvá változott, a palota eltűnt és attól kezdve Éjszaka ország sem volt Éjszaka ország többé, hiszen nappal ismét a Nap ragyogott az égen, táplálva a növényeket és az állatokat, éjszaka pedig az ezüstszínű hold vonta be derengő fényével a tájat és adott nyugodt álmokat minden ott lakónak. Helyreállt a rend. A szőrdisznyócskák búcsút intettek, mindenki nagyon hálásan köszönetet mondott nekik, ők pedig jókedvűen indultak haza, hogy a tevékeny és sikeres nap után egy jót aludjanak pihe-puha ágyukban.

--------------------------    ----------------------------    ------------------------------

Szőrdisznyócska történetek: A boszorkányok országa

(Olvasás előtt: Ajánlom mindenkinek, akinek gyermeke csekély veszélyérzettel van megáldva, mindenbe bátran belevág, néha meggondolatlanul, és aki mesén keresztül (is) szeretné vele megértetni, hogy néha jó az óvatosság vagy legalábbis a (szülői) jótanács megfogadása – de nem ijesztgetni akarja, a biztonságérzetét inkább tovább erősíteni.)

A szőrdisznyócskák szép nyári napra ébredtek. Miután kibújtak ágyukból, azonnal a konyhába mentek, a hűtőből elővették a sajtot, a Sajttündérnek sem felejtettek el adni valamit: egy frissen szedett almát nyújtottak neki. Azután nekiláttak a pogácsa készítésnek: az összekevert tésztát kétfelé szedték, hogy mindketten gyúrhassanak, hiszen így előbb elkészül. A pogácsák hamarosan a sütőben sültek…ínycsiklandó illatot árasztottak, amikor elkészültek és a szőrdisznyócskák jóízűen megették szinte mindet. A maradékot elcsomagolták, feltarisznyáltak és útnak indultak. Hát persze, hogy kirándulni. De ezúttal hőlégballonnal mentek újabb kalandokra, mert szép lassan lebegni a föld fölött, himbálózni a langyos levegőben, gyönyörködni a tájban, azt nagyon szerettek. Megint arrafelé indultak, amerre még sohasem jártak. Hamarosan megváltozott a táj alattuk-körülöttük, a szép virágos rétek, zöld dús növényzetű erdők helyét hatalmas hegyek foglalták el. Ahogy körbenéztek, egy kék, egy piros és egy rózsaszín hegyet láttak, egyik magasabb, mint a másik. Tanakodtak, hogy melyiket nézzék meg közelebbről: hiszen hőlégballonnal voltak, bármelyikhez oda tudtak repülni. Megegyeztek, hogy ezúttal a piros hegyhez mennek, megnézik a tetejét és esetleg túl is repülnek rajta, hogy megnézzék, mi van mögötte. Mindjárt ott is voltak a piros hegy csúcsánál, ahol hideg fuvallat szállt feléjük. Akkor Lilának eszébe jutott, hogy egyszer a Mindentudó Sárkány, kedves barátjuk, figyelmeztette őket, hogy a nagy piros hegyen túl ne menjenek. Emlékeztette Donátot is, de ő már olyan izgatott volt, hogy nem figyelt az intő szóra, továbbra is előrefelé irányította a járművet. Innen már nem akart visszafordulni, úgy gondolta, hogy a Sárkány és Lila túl óvatos… Átértek a csúcson, a hegy túloldalára. Kisvártatva repülő tárgyakat láttak közeledni. Mintha valami nagy tollak lennének…vagy inkább seprűk…és ül rajtuk valami, vagy valaki. Ahogy közelebb értek, már látszott, hogy megannyi boszorkány az. Lila és Donát meglepődött, majd megijedt, majd nem tudta mit tegyen – ez a boszorkányok országa. A hőlégballont irányváltoztatásra késztették, visszafelé indultak, a hegy csúcsa felé, hogy elkerüljék ezt a barátságtalan fogadtatást: a banyák ugyanis egyáltalán nem tűntek melegszívű kedves lényeknek, és a Mindentudó Sárkány is bizonyára azért óvta őket ettől a találkozástól, mert abból semmi jó nem származik. Igyekeztek, ahogy csak tudtak, de a boszorkányok seprűje mintha gyorsabb lett volna az ő ballonjuknál. Vészesen közeledtek. Már éppen kezdtek kétségbeesni a szőrdisznyócskák, amikor egyszer csak egy áttetsző búra gömbölyödött köréjük, mint egy szappanbuborék, ők pedig a belsejében voltak. Ez egy olyan varázslatos buborék volt, amely mindentől megvédi a benne levőt, páncélként óvja gazdáját. A boszorkányok, amikor meglátták, vissza is fordultak és távolodni kezdtek, miközben a szőrdisznyócskák már a piros hegy csúcsa felett jártak. Egy kellemes fuvallat átlendítette őket a hegyen, és szép lassan úszott velük a buborék a felhők között, vissza, a rétek és erdők fölé, az ismerős tájakra. Donát és Lila már egészen megnyugodott, érezték, hogy biztonságban vannak, és nagyon hálásak és boldogok voltak, hogy valaki vagy valami mindig vigyáz rájuk és megóvja őket minden bajtól. Ezt a vészt persze elkerülhették volna, ha jobban emlékezetükbe vésik a Mindentudó Sárkány figyelmeztetését és hallgatnak az okos szóra. Meg is állapodtak, hogy legközelebb jobban átgondolják választásukat, sőt, lehet, hogy barátjuk, a Sárkány tanácsát is kikérik az ismeretlen helyekről, mielőtt nekivágnak. Azért örültek, hogy bátran viselkedtek, együtt vészelték át a helyzetet, és tanultak belőle. Szépen landoltak a házuk előtt, kiszálltak a hőlégballonból, és a nagy kimerültségtől hamarosan elnyomta őket az álom. De álmukban is látták a védőburkot, amely megóvta őket és alvás közben is tudták, hogy soha nincsenek egyedül és mindig biztonságban vannak, bármerre járnak is.

----------------------------------    ---------------------------   -------------------------------

Szőrdisznyócska történetek: A Sajttündér
(Olvasás előtt: Egyszer egy nagyon okos és hozzáértő ember arról beszélt nekem, hogy a szeretetet tanulni kell…hogyan adjuk, fogadjuk el, mutatjuk ki és érezzük át. Kulcsfontosságú szerep jut ebben is a szülőknek, hiszen ők tanítják meg gyermeküket szeretni! Ugyanezt gondolom a háláról, annak kimutatásáról, azt is ugyanígy meg kell tanulnunk (és tanítanunk), hogy ha valaki kedves hozzánk, azt ne vegyük természetesnek, hanem örüljünk neki, legyünk hálásak és próbáljuk viszonozni a magunk módján.)

Lila és Donát ismét szép napra ébredt. Kikeltek ágyukból és máris nekiláttak szokásos reggeli dolgaiknak: mosakodás és máris a reggeli sajtos pogácsa elkészítése. Ehhez először mindig kiveszik a hűtőből a sajtot, amelyet a Sajttündér készít nekik éjszaka, hogy minden reggel finom, friss sajtot tehessenek a pogácsa tetejére. A két kis szőrdisznyócska ezt már nagyon megszokta, természetesnek találják, hogy minden reggel ott várja őket a sajt, és bizony-bizony ebben a nagy megszokásban már elfelejtették a szőrdisznyócskák, hogy ezt a kedvességet ők is viszonozzák valamivel, néha még a köszönömről is megfeledkeztek. Nem mintha rossz szőrdisznyócskák lettek volna, csakhát elfelejtették… Ezen a szép napon pedig, amint mondom, ismét a hűtőhöz vezetett az első útjuk, hogy elkezdjék a pogácsát. Igen ám, de nagy meglepetés érte őket, amikor kinyitották a hűtőajtót: sajtot nem találtak, és a Sajttündér sem volt sehol. Nem értették. Elszomorodtak. Megsütötték a pogácsát sajt nélkül, és közben szüntelenül azon törték a fejüket, hogy mi történhetett. Kiültek a ház elé az almafa árnyékába töprengeni, és egyszer csak egy csodálatos pillangó szállt le melléjük. „Szőrdisznyócskák, a Sajttündér küldött, hogy elmondjam nektek, visszavitték őt Tündérországba, mert úgy találták, hogy….jaj, ezt nem szabad elmondanom. Nektek kell kitalálni, vajon miért gondolta úgy a Tündérkirálynő, hogy jobb dolga lesz a Sajttündérnek odahaza.” Azzal a pillangó elszállt. Most kezdtek ám csak erős fejtörésbe a szőrdisznyócskák! Mi történhetett? Mi lehet a baj? Netán ők tettek valami rosszat? Gondolkodtak, töprengtek, próbáltak visszaemlékezni minden apró részletre. Majd Donát szólalt meg: „Szerintem rájöttem. Nem voltunk valami figyelmesek a mi kedves Sajttündérünkkel. Hiszen mit adtunk mi neki cserébe a finom sajtért, amit minden reggelre elkészített nekünk? Semmit…néha meg sem köszöntük, mintha ott se lenne…ó jaj, nem szép!” Felsóhajtottak, elszomorodtak, de egyben örültek is, hogy rájöttek. Azonnal elhatározták, hogy elindulnak Tündérországba, és jóvá teszik a dolgot. Előhívták a repülőjüket, amely mindig készen állt, hogy távoli helyekre szállítsa őket, ha kell. Felugrottak rá, elmondták neki, hogy Tündérországba szeretnének eljutni, majd azonnal a felhők közé emelkedtek. Szép és hosszú utazás után kezdett leereszkedni a repülő, de nem túl alacsonyra, mert Tündérország egy magas hegy tetején helyezkedett el. A szőrdisznyócskák kiszálltak, a lábuk alatt pedig hihetetlenül kellemes puha talajt éreztek, és pompás illat terjengett mindenütt. A távolban megpillantották a Tündérkirálynő palotáját, így arra vették az irányt. Útközben kisebb és nagyobb, mindenféle színű tündérek repültek el mellettük, akik mind illedelmesen köszöntötték őket. Ők is köszöntek és nagyon jól érezték magukat Tündérországban. Odaértek a palotához, felmentek a lépcsőn és közben azt vették észre, hogy a korlát, majd a kilincs is valami puha, illatos szivacsból van – megkóstolták, hát bizony pillecukor volt. Ettek belőle, mert nagyon finom volt, és mert megéheztek az úton. Lassanként elérték a Tündérkirálynő tróntermét. A trónterem gyönyörű színekben pompázott, fényes volt és jóillatú, a királynő pedig a legszebb lény, akit valaha láttak. Kedvesen köszöntötte a szőrdisznyócskákat: „Isten hozott, kedves szőrdisznyócskák! Örülök, hogy eljöttetek és szívetekben elhatároztátok, hogy kedvességetekkel visszahódítjátok a Sajttündért. Ő most a saját rezidenciájában van, és csak egyetlen dologra vágyik, amit ő nem tud megszerezni: ez pedig néhány makkocska a tölgyerdőből. Ha hoztok neki, nagyon hálás lesz, és én is. Akkor visszatérhet hozzátok, feltéve, hogy a jövőben nem feledkeztek meg róla és arról, hogy ti is viszonozzátok a kedvességét.” „Persze, királynő, köszönjük a feladatot, már rohanunk is, hiszen ki más tudna jobban makkot szedni, mint mi?” Azzal lerohantak-legurultak a hegyről, ki Tündérországból, és egy nagy tisztáson találták magukat. Amerre a szem ellátott, tisztás volt, sehol egy fa – nemhogy erdő…tanácstalanul bandukoltak előre, amikor egy kis méhecskére lettek figyelmesek, aki a földön hevert és kétségbeesetten kapálózott a lábaival, mert nem tudott visszafordulni a hátáról. Lila és Donát nyomban visszagördítették a lábaira, azzal a méhecske felröppent és vidáman repült tova. Abban a pillanatban ott termett előttük az erdő! Beléptek, már nem is csodálkoztak ezen a csodán. A földről nyomban makkokat gyűjtöttek, és amikor tarisznyájuk megtelt, visszasiettek Tündérországba. „Igen gyorsan, és ügyesen végeztétek el a küldetést, és mennyi jóindulattal!” – üdvözölte őket a Tündérkirálynő. „Azt hiszem most már még jobb szőrdisznyócskák vagytok, mint voltatok, és ennek nagyon örülök. Megengedem hát, hogy Sajttündéreteket magatok ajándékozzátok meg az áhított makkokkal, és ha ő is úgy szeretné, akkor visszaröpít mindhármótokat a házikótokba.” „Köszönjük, királynő, és azt is, hogy megnézhettük Tündérországot!” – mondta Lila és Donát szinte egyszerre, és máris rohantak az ő kedves Sajttündérükhöz. Nagy volt az öröm, amikor újra találkoztak, a Sajttündér nagyon hálás volt a makkocskákért, amelyekre egy különleges méz elkészítéséhez volt szüksége.

A Sajttündér egy rövid varázslattal hazarepítette Lilát, Donátot, a repülőt és persze ő is velük tartott, mert ragaszkodik a szőrdisznyócskákhoz, szereti őket, és jól érzi magát náluk.  
-------------------------  --------------------------   -----------------------------


Szőrdisznyócska-történetek – A tüsszögés

A szőrdisznyócskák ma is csodálatos napra ébredtek: sütött a nap, bearanyozta a szobájukat. Amint felkeltek, kinyitották az ablakot, és csodás tavaszi levegő áramlott be, virágillattal, frissességgel, és madárének hangzott. Ahogy elindultak a konyha felé, Lila hármat tüsszentett, hapci-hapci-hapci. Kinyitották a hűtőt, hogy szokás szerint valamivel kedveskedjenek a bent lakó Sajt-tündérnek, aki minden napra friss sajtról gondoskodik a számukra – ma egy szelet süteményt adtak neki, ő nagyon örült, szőrdisznyócskáink pedig kivették a pogácsához szükséges sajtot, és hozzáláttak a pogácsa gyúrásnak. Lila ismét hármat tüsszentett, hapci-hapci-hapci, majd kifújta az orrát, frrr-frrr-frrr. Jó alaposan meggyúrták a pogácsa tésztát, majd szépen kilapították és kiszaggatták, végül rászórták a sajtot a tetejére és betették a jó forró sütőbe. Ezután Lila hármat tüsszentett, hapci-hapci-hapci, és kifújta az orrát, frrr-frrr-frrr. ’Nahát, ez már kezd egy kicsit bosszantó lenni’ állapította meg Lila, Donát pedig együttérzően bólogatott. Miután jól bereggeliztek, feltarisznyázták magukat – alma és pogácsa került a tarisznyába – és kirándulni indultak. Újra olyan helyre, ahol még nem voltak. Amint kiléptek a friss levegőre, Lila hármat tüsszentett, hapci-hapci-hapci, és kifújta az orrát, frrr-frrr-frrr. Mentek-mendegéltek, de a tüsszögés csak nem akart szűnni, ezért megálltak, hogy valami megoldáson gondolkodjanak. ’Ki lehet segítségünkre tüsszögés-elhárításban?’ tanakodtak a szőrdisznyócskák. ’Aha, a rovarok! Ők mindig virágról virágra szállnak, virágokba bújnak, virágporba dugják orrukat, és mégsem láttam még soha egyetlen méhecskét sem tüsszögni vagy papírzsebkendőt szorongatni repülés közben!’ Ezen jót nevettek, és egyetértettek abban, hogy a rovarok biztosan tudnak valamit arról, hogy a virágpor vagy bármi más hogyan nem zavarja az orrunkat, és mit kell tenni, hogy ne tüsszögjünk. ’Igen ám, de hol és milyen rovartól tudnánk tanácsot kérni – egyet sem ismerünk’ mondta Lila kissé elszomorodva, majd megint hármat tüsszentett, hapci-hapci-hapci, és kifújta az orrát, frrr-frrr-frrr. ’Tudom már!’ kiáltott fel kisvártatva ’A Virágtündér – emlékszel? Aki virágokban lakik, virágról virágra száll, és miután egyszer segítettünk neki, azt mondta, ha bármire szükségünk van, csak tapsoljunk háromszor és ő itt terem a segítségünkre. Ő biztosan nagy tudója minden virágporral és tüsszögéssel kapcsolatos dolognak.’ Azzal hármat tapsoltak, és egy közeli harangvirágból máris csilingelve repült elő a vidám és gyönyőrűséges Virágtündér. ’Miben segíthetek, kedves szőrdisznyócskák?’ A szőrdisznyócskák elé tárták problémájukat, amelyre orvoslást keresnek. ’Jaj, de örülök, hogy most én segíthetek nektek. Mi sem könnyebb ennél: csak menjetek tovább, és meg se álljatok a Virágos dombig. Azon van a világon a legtöbb és legtöbbféle virág – csodálatos, magam is gyakran repülök arra. Menjetek fel a legtetejére, és ott a dombtetőn, ahol a legsűrűbben nőnek a virágok, egy pompás, vastag és puha, varázs-virágtakaró hever – ebben hemperegjetek meg, de jó alaposan ám, hogy mindenetek csupa virágpor legyen. Azután guruljatok le a domboldalon, és mire felálltok a domb alján, addigra minden por és minden hideg ellen védett lesz az orrotok. Utána már csak akkor tüsszögtök, ha éppen kedvetek szottyan rá.’ Azzal a Virágtündér elköszönt, a szőrdisznyócskák megköszönték a segítséget és ők is elbúcsúztak. Azon nyomban elindultak, és ahogy mendegéltek a Virágos domb felé, Lila csak tüsszögött és orrot fújt, tüsszögött, orrot fújt, hapci-frrr-hapci-frrr-hapci-frrr…Aztán odaértek: pontosan olyan csodálatos volt, amilyennek a Virágtündér leírta. Mindenféle színű virágok nyíltak ott: kék, lila, piros, rózsaszín, mályvaszínű, zöld, narancs színben pompázott az egész domb. És az illat… Lila és Donát azonnal a dombtető felé indultak, és nem győztek betelni ezzel a káprázatos látvánnyal, az illatokkal és a virágok finom puha tapintásával. Fent a dombtetőn pedig nagy élvezettel vetették bele magukat a lágy virágszőnyegbe, össze-vissza hemperegtek, birkóztak, ugrabugráltak, mint ahogy ősszel a sárban szoktak. Mindenük, még az orruk hegye is színes virágporral volt borítva, és amikor egymásra néztek nagy nevetésben törtek ki: ’Ha-ha-ha, virágszörny!’ Aztán nagy nevetés közepette legurultak a domboldalon, ahogy a Virágtündér mondta. Leértek és felálltak – már egy csepp virágpor sem volt rajtuk, pont úgy néztek ki, mint annak előtte. Álltak és vártak. Álltak egy percig, ötig, negyedóráig – és semmi. Egyetlen tüsszentés nem sok, annyi sem hagyta el Lila száját. ’Hurrá, elmúlt! Erős és védett vagyok! Orrom ellenáll a csiklandozóknak.’ Azzal nagy örömben elindultak haza, ahol megvacsoráztak és lefeküdtek aludni. Nagyon jót aludtak.

 

A varázsló térképe

Egyszer régen, valamikor az ókorban élt egy nagytudású, igen bölcs és okos varázsló. Hatalmas volt az ő tudománya és mindent, amit tudott vagy amire rájött leírta, könyvekbe szerkesztette – vagy inkább tekercsekbe, mert akkoriban még nem voltak könyvek. Amikor azonban érezte, hogy már közeledik a halála órája, minden tekercsét elrejtette, mert nem akarta, hogy az értékes receptek, a sok varázsige, a nagy tudás esetleg rossz kezekbe kerüljön és veszélyessé váljék. Igen ám, de mégiscsak szerette volna, hogy majd egykor valaki, aki méltó a tudománya folytatására, megtalálhassa műveit, hiszen egyébként haszontalannak érezte volna sok éves munkáját. Készített tehát egy térképet, amelyen jelölte a becses tekercsek rejtekhelyét. Ezt a térképet egy szép, nagy, átlátszó papírra rajzolta, majd összehajtogatta és egy ládába helyezte, a ládát pedig a háza mögötti kertben rejtette el, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a térkép. Azután békésen elszenderült… Évek teltek-múltak, háborúk jöttek, majd békés századok, viharok és nagy változások következtek. A kert is változott, ám a ládában és tartalmában semmi kár nem esett. Egyszer csak, sokszáz évvel később, haramiák jöttek, betörtek a házba és mohón kifosztották a varázsló megmaradt vagyonát. Mindent elraktak, amit csak találtak: aranyat, ezüstöt, drágaköveket – és az egyikük egyszer csak megpillantotta a kertben lévő ládát. Nagyon megörültek, mert arra gondoltak, hogy akárkié is volt ez a ház valaha, biztosan a kerti ládába rejtette kincsei legjavát. Nagy örömmel rohantak ki, a haramia vezér reményekkel telve esett neki a láda zárjának, kinyitotta és hatalmas csalódás vett rajta erőt, amikor meglátta, hogy a láda csupán egy réges-régi térképet őriz. Olyan ostoba volt, hogy nem is gondolt arra, hogy a térkép esetleg kincsekhez vezethet…dühében darabokra tépte a térképet, majd társaival együtt elviharzott. Nagy szél támadt ezután – fújt-fújt, háborgott…a térkép kis darabjait is felkapta, és minden égtáj felé szórt belőle. Ide, Donátnak is hozott egy darabot…talán egyszer, egy szép napon majd előkerülnek a hiányzó részei…